Az Angyal a Viking és a Boszorkány meséje 2

Kétszer nyugodott le a Nap mióta elindult a Magány erdejéhez. Azt mesélik, hogy minden éjjel halk panaszos sóhajok és vad zokogás járja át meg át az erdőt.
Ide készül ő maga is belépni. A Nap lassan a horizontra ér, de nem törődhet most a sötétséggel hisz igyekeznie kell, hogy megtalálja a Boszorkányt.
Ahogy egyre beljebb és beljebb ér az erdőben úgy növekszik nyugtalansága is. Hiába kápráztatja szemét a hatalmas, több száz éves fák méltóságteljes szépsége, az aprócska tisztások virágpompája. Mindenütt csak a szomorúság és magány jelenlétét érzi. Igen, a sajátjához oly nagyon hasonló magányt.
Halk, könnyű léptekkel halad előre. Minden perccel egyre, egyre sötétebb lesz.
Mikor az éj végleg az erdőre ereszkedik nincs más választása mint megállni, hisz már az ösvényt is alig látja. A csillagok halvány fényénél egy falatnyi kis tisztáson ver tanyát, hogy megpihenjen.
Mikor keze nyomán fellobbannak a tábortűz első lángjai...a szél halk panaszos sóhajt visz felé.
Egész testében megborzong, ahogy a halk, kétségbe esett zokogás a fülébe jut.
Hát igazak a történetek... sír az erdő.
Olyan mintha valakinek a szíve hasadna meg....

Az Angyal a Viking és a Boszorkány meséje

Régen, még az idők hajnalán mikor a boszorkányok, sárkányok, tündérek nem csak mesékben léteztek, egy Angyal érkezett a Földre. Elvegyült az emberek között, velük élt, tanult, dolgozott. Mégis kirekesztették csak azért mert más volt.  Különbözött. Ő mégis segített ahol tudott.
Egy nap különös betegség ütötte fel fejét a faluban ahol élt. Újra hozzá fordultak. Megkérték, hogy menjen el  a Boszorkához aki a falun kívül élt egy sűrű erdő mélyén. Ők maguk nem mertek a szeme elé kerülni miután elüldözték maguk közül csak azért mert más volt. Különbözött.
Nem tudta mire számítson a falubeliek egy furcsa, zavarodott sőt egyenesen gonosz leányról beszéltek neki.
Aki átkot szórt ártatlan gyermekekre, megfertőzte jószágaikat és parancsolt az elemeknek. De ő volt az egyetlen aki segíthetett, hisz ismerte a gyógyfüveket az erők áramlását.
Kora hajnalban felkerekedett és elindult, hogy felkeresse a Boszorkányt...
                                                                                                        Folyt.köv.

Junkies - Csinálj úgy, mintha szeretnél

Csinálj úgy mintha szeretnél....

Mindannyian ezt kérjük, bár magunk sem igazán

tudjuk mire is vállalkozunk ez által.

Mert soha nem lesz elég...

Angyal

Sivár pusztaság vesz körül.

A napfény bántja a szemet, vakít.

Mint kóbor lélek bolyongok elveszetten.

Minden egyes lélegzet fáj.

A levegő égeti a torkom.

Kitikkadt, cserepes ajkaim nem tudnak már szavakat formálni.

Némán megyek tovább.... tovább.

A horizonton csalóka délibáb remegteti meg a levegőt.

Egyre csak követem a csalóka ábrándot.

Hazug képek, hazug ábránd.

Van ennek egyáltalán értelme?

Megtorpanok.

Fáradt vagyok.

Nem lenne egyszerűen könnyebb csak úgy elaludni?

De miket beszélek?!

Nem! Nem fogom feladni!

Soha!

Lehunyom szemem.

Sóhaj szökik ajkaimról.

Könnyű hűvös tenyér simít arcomon.

Árnyék vetül megkínzott arcomra.

Szemem felpattan, döbbent kiáltás remeg a légben.

Az első gondolatom mikor meglátom : Angyal!

Hatalmas hószín szárnyait kiterjesztve hűsítő árnyékot von fölém.

Nem lehet!

Nem hiszek!

Arcán kedves mosoly.

Tiltakozásommal mit sem törődve karjába zár.

Az erős szárnyak, puha tollak óvón simulnak körém.

Nem enged el, hiába tiltakozom.

Csak még erősebben von magához.

Lassan megnyugszom.

Itt jó.

Itt biztonságban érzem magam.

Tétován karolom át.

Mikor megérzi a bizonytalan érintést csak fokozza az ölelése erejét.

A késztetésnek engedve vadul, kétségbeesetten ölelem.

Arcom mellkasára hajtom és előtör minden.

Minden.

Könnyek peregnek arcomon.

Mér azt hittem mindent kiégetett belőlem ez a kegyetlen Nap.

De nem, könnyeim megállíthatatlanul folynak.

Olyan vadul remegek karjaiban mint aki bármelyik pillanatban összetörhet.

Ő arcom, hajam, hátam cirógatja és ostobácska vigasztalásokat susog fülembe.

Egy örökkévalóságnak tűnik az idő amíg megnyugszom.

Újra csend ereszkedik ránk.

Aztán egy halk hang a pusztaságban.

Az ő hangja.

" Leszel a barátom? "

Válaszom bizonytalan, tétova, reménykedő, kétségbeesett, boldog.

" Igen... "

Merhetek remélni?

A szívem hevesen ver..

Alig mertem hinni.

Merhetek hinni?

Az a lány akit nővéremnek tekintek újra boldog.

Megszenvedett a szerelem nevezetű fájdalmas,szépséges szörnyeteggel.

Megvívott ezeregy csatát.

Senki nincs aki nála jobban megérdemelné a boldogságot.

Erre ő mit tesz?

Boldogságának puha szárnyait kiterjeszti rám...

Arra kér menjek vele...

Merhetek boldog lenni?

Merjem vállalni a kockázatot?

Repülhetek végre szabadon?

Félek...

Ugyanakkor remélek...

   


Egy kép tőlem..." róluk " nekik...

Vers

Akarom

Akarom a cirógató szellőt,
a tomboló szélvihart!
A lágy záport.
A mennydörgést,
az eget hasító villámot!

Akarom a könnyű sóhajt,
a torokból feltörő vad kiáltást!
A becéző simogatást,
a türelmetlen vad markolást!

Akarom a nappali verőfényt,
az éj sejtelmes sötétjét!
A fülledt hőséget,
a csontig hatoló hideget!

Akarom...

Versek...íme az első

Álom

Álmot láttam az éjjel.
Őrült, színes karnevál.
Jelen volt ott boldogság, szerelem
bánat s halál.
Ezerarcú szépséges világ.
Az út széléről figyeltem a zsivalygó fergeteget.
Repültem volna közéjük ugyanakkor rettegtem.
Mi lesz ha fellöknek és az őrült tömeg eltipor?!
Ekkor egy alak jött felém, féltem felismerni.
Bár az arcát még sosem láttam, hírből ismertem őt.
Ki szépséges, kegyetlen.
Hol mindent neked ad, máskor semmit sem hagy.
Kezemért nyúlt, magával vitt.
Pörgött, forgott a világ ezer arc bámult reám.
Itt szerelem, boldogság ott bánat, halál.
Hozzám hajolt, csókot lehelt ajkaimra.
Csókja egyszerre volt édes és keserű.
Már tudtam ki ő.
Kit most szemem keres.
Kinek arca fel-felbukkan a tömegben s rám nevet.
Most már tudom ki volt.
Az Élet.

" Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel! "

Üdv néktek földi halandók!
Megnyitom elmém kapuját, hogy ti is részesülhessetek az..... őrületből?
Talán...
Versek, történetek, minden mi szem szájnak ingere, itt megtalálható.
                                
Könnyedén tovatűnő hangulat, egy pillanatnyi béke.
Ingoványként elnyelő éjfekete gondolat.

Mindkettő hozzánk tartozik. Hol egyik, hol másik tűnik elő.
Senki sem az aminek látszik, hisz mindannyian maszkot viselünk.
Még nem láttam olyan embert aki minden feltétel nélkül kiszolgáltatta volna magát másnak.
Az az igazság, hogy meg is értem.
Hisz én magam is ilyen vagyok.
Ugyanakkor mint megannyi más emberben, bennem is él a kényszer, hogy elmondjam  " Itt vagyok! " , " Létezem! "...
Milyen ostoba is az ember...
Próbálkozik, küzd. Elesik, feláll. Újra és újra.
De ezt kell tennünk, hisz ha feladjuk.... mindennek vége.

Mindig is megvetettem a gyenge embereket.
Ami nem öl meg az erősebbé tesz. Én ebben hiszek.