Kék ég, ragyogó napsütés... és Nee-chan.
Egy kezemen meg tudom számolni a barátaim és nem kell használnom mind az öt ujjam, de jó ez így. Vannak mások, haverok... csakhogy a kettő között a különbség világnyi...
Végre az lehettem aki vagyok, nem néztek hülyének amikor elkezdtem "Ichigo-zni" esetleg előtört a "yaoista" énem! :)
Kimondatlan gondolatok melyeket mindketten értünk, hisz a szavak már-már feleslegesek.
Beszélgettünk, sétáltunk, nevettünk... és erre a napra eltűnt Damoklész kardja is a fejünk felől...
Sajnos ez a nap is véget ért.
Vissza kellett térnünk a hétköznapokhoz... ezek a találkozások számomra olyanok mint egy különleges ékszer amit nem hord csak úúúgy mindennap az ember lánya...
Nem! Csak ünnepnapokon ölti magára ezt a díszt, meglepi vele saját magát és amikor a Nap nyugovóra tér visszateszi az ékszeres dobozba, néha-néha előveszi és megcsodálja. Csak várja / várom !! / az alkalmat, hogy újra élvezhesse a ragyogását.
Nee-chan az én különleges ékszerem, amire vigyázni kell mert törékeny, de gyönyörű...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése